Szolgálati közlemény
A blog vasárnaptól (2011.11.27) folytatódik, új helyen, új külsővel, változatlanul színvonalas tartalommal:
Halloween
Itt ma munkanap van. A britek nem hívei az átrendezősdinek, úgy veszem észre. Minden úgy van, ahogy a naptárban meg van írva. A betegellátásban biztosan jobb, ha a pácienseket nemcsak az aktuális ügyeletes látja 4-5 napig. Persze itt a magánkórházban ez sem gond, a konzultánsok bejönnek a betegeikhez, hétvégén is. Benne van az árban, hívni is lehet őket bármikor. De egy közkórházban szerintem ez itt sem jellemző. Otthon meg tudom, hogy az ügyeletes örül, ha elbír az aznapi beáramlással, emellett az előző napokban érkezettekre kevésbé marad idő, ráadásul 120 ágy nem annyira áttekinthető, mint itt a 4 (ennyi bennfekvő volt tegnap).
Azért látszik, hogy ez a nap egy interpozitum a hosszú hétvégében (holnap megint Holiday), nagyműtétek nincsenek, csak endoszkópiák, és műtét előtti kivizsgálásra sem jön senki. A 4 bennfekvőből 3 hazamegy ma, a maradék egy is elmegy feltehetően holnap, így a váltásom lehet, hogy holnap délután rögtön kimenőt kap.
Reggel spontán ébredtem 6kor, megelőzve az ébresztőórát. Még nem álltam át teljesen. Beadtam, amit be kellett, aztán reggeli tea. Ilyen korán nem bírok reggelizni, de a tea jól esik. Itt rendes fekete tea van mindenhol, szerintem elborzadnának az otthoni kórházi teától (amit a gyerekeim sulis tea néven ismernek). És reggel szeretem tejjel, de érdekes módon csak ha itt vagyok, a királynő fennhatósága alatt. Otthon nem esik jól a tejes tea. Itt a legtöbb helyen a tea az fekete tea, sima, minden sallang nélkül. Néhány kórházban láttam még mentateát, kicsit szégyellősen eldugva azért. Végül is az nem is tea, csak főzet (itt úgy is hívják, infusion, a tea csak az ami a teacserjéből van). Én zöld teát hozok mindig magammal, meg pár filter gyümölcsteát is, mert délután meg este az jobban csúszik. A feketeteákra visszatérve, az itteni kedvencem az Empress Gray nevű, na az a nagyon finom, kellene utánpótlás, mert otthon már mindet megittam.
Rendben átadtam, mindenkitől elbúcsúztam, mindenki biztosított arról, hogy mennyire várnak vissze, és mennyire örültek nekem, és néhányan még őszintének is tűntek. De már tudom, a következő kiruccanás Basingstoke lesz, a királyság másik végén. A váltásom felesége meg felajánlotta, hogy kivisz az állomásra kocsival, amivel éltem is. Nagyon aranyos a nő, amerikai lengyel, egyfolytában New Yorkról mesél, de benne van a polak venger dva bratanki szellemisége is, magyar szavakat húz elő az emlékezetéből a legváratlanabb pillanatokban.
Közben zajlik a Haloween, az egyik szabadnapos nővérke behozta a lányait, talpig jelmezben, még a pár hónapos karonülő is. De a vasútállomáson a kávézóban is boszorkánynak öltözött csajok szolgáltak ki, ami nem lett volna baj, de a pult mellé állított méteres műboszorka műnevetése az idegeimre ment. Viszont felfedeztem, hogy a Kindle-n rajta van a World War Z, így most stílusosan azt olvasom.
Az időjárás is jól viselkedik, reggel ugyan esős-ködösen indult a nap, de mostanra elállt, felszakadozott, 15 fok van, maradnék kirándulni. Ha legközelebb erre jövök, tényleg be kell iktatni egy családi kirándulást is… Most látványosságnak nem volt utolsó ahogy a vonat áthaladt a Tay folyó felett. Mint már említettem, itt a folyótorkolat már igencsak széles, nem 1 perc alatt érni át, lehet közben bámészkodni. Meg utána is, gyönyörű a skót countryside, a Firth of Forth (ami már gyakorlatilag tengerpart, a vonat pár méterre megy a víztől), lesett állal bámulom. De nemcsak én, az egész vonat. Pedig biztosan van, aki nem először jár erre. És közben a felhőkön átsüt a nap, a távolban meg esik az eső. Milyen kár, hogy idefelé sötétben jöttem.
És közben a dilemma, illik-e tonhalas szendvicset enni vonaton. Mert azt csomagolt nekem a szakácsnéni. És mert a vonaton enni kell, ez ősi magyar szokás. Ember felül a vonatra, kaja elővesz, kicsomagol (jó kis hazai!), falatozik, ez már feltételes reflex, ha vonatra ülök azonnal megéhezem.
Most meg már a reptéren, itt nincs csapolt cider csak üveges. Van viszont csapolt Guiness, így arra esik a választás. De csak egy fél pint, mert itt minden sarkon jóféle single malt whiskey-t kóstoltatnak az emberrel. És megkóstoltam őket. Finomak.
Folytatás november 27-től, Basingstoke-ból
Idő van
A ma reggeli felkelést teljesen idióta módon elrontottam. Tudtam, hogy 6kor van beadandó gyógyszer, szépen felkeltem, felcaplattam az osztályra. A nővérke összekuporodva aludt a fotelban, jöttömre morcosan felnézett és csak ennyit mondott: 5 óra van. És tényleg! Mert nekem butatelefonom van, ami önállóan nem frissíti az időt (bár ismerek olyan okostelefonost, aki azért késett el hasonló alkalommal, mert egy órával ő is visszaállította az időt, meg a telefon is). És végülis csak 20 helyen olvastam tegnap, hogy vigyázz, óraátállítás, miért is jutott volna eszembe.
Mindegy, beadtam a 6órásit 5kor, ha már felkeltem, aztán azért volt még kis szundikálás. Nem panaszkodhatom, hogy nem alszom eleget. Napközben a legnagyobb kihívás a laborleletek begyűjtése volt a szomszédos kórházból. A telefonközpontos annyira értetlen volt, hogy szinte otthon éreztem magam. Kapcsolgatott összevissza, aztán végül kiderítettem a csipogót, amit meg kell csipogtatnia, megmondtam neki a számát, így alig negyedik nekifutásra megtudtam az eredményeket.
Dolgoztam is, kicsit égnek állt a hajam, hogy otthon a szakmai szervezetek egyazon témáról időnként teljesen mást írnak, sőt néha saját magukkal sincsenek konszenzusban.
Itt az időjárás nagyon érdekes, hétágra süt a nap, majd hirtelen beborul, néha esik is, majd újra napsütés. Érdekes lehet így kirándulni, esőkabát, pulcsi fel-le. Azért kipróbálnám, nagyon hideg nincsen és Skóciában is jó mászkálni, nemcsak Wales-ben. És gyönyörűek az őszi színek. Ha legközelebb erre járok, remélem némi túrázás is belefér.
Nevem Bond
A tegnapi éjszakás nővér meglepő módon tudott branülbe gyógyszert beadni, így nem zaklattak vele. Viszont itt is megy szombaton a műtő, volt pár betegfelvétel. Meg ide szombaton jön az MRI, a kamionnal, de ők nem igényelték a segítségemet. Egyébként ezt a nem adunk vénás gyógyszert, branülbe se, ezt nem teljesen értem, nem is logikus, mert amikor valakinek sürgősen kell valami gyógyszer, akkor ahelyett, hogy gyorsan beadnák, meg kell várniuk.
De azért ma nem szakadtam meg, csináltam mindenfélét, és megnéztem a Moonrakert a sármos Roger Moore-ral. Már el is felejtettem, mennyire jók/viccesek ezek a régi James Bondok. A sztori természetesen teljesen lényegtelen, de a velencei gondolás üldözés a koporsóból kiemelkedő, majd abba holtan visszahanyatló orgyilkossal, a félbevágott gondolában zavartalanul tovább csókolózó párral na és a légpárnás gondolával, na az megfizethetetlen. És az obligát gonosz ázsiai… Ó azok az akciójelenetek! Meg a kütyük!
Szabadság
Tegnap este kijutottam. Az ambulanciák mentek estig, de 8kor a recepciós is összepakolt és elment, de itt hagyta nekem a hátsó ajtó kulcsát, meg a titkos kódot. Nemsokára én is el.
Ez az út, ahol a kórház van, elég hosszú (mi a 329-es házszám vagyunk), sötétben egy ismeretlen városban úgy gondoltam nagyrészt ezen célszerű sétálnom, hogy vissza is találjak. Az út párhuzamos a folyóval, picit fenn a domboldalban, kiváló kilátással. A folyó itt már inkább torkolat, meglehetősen széles, átnézni a túlpartra majdnem mint a Balaton (legalábbis a Szántód Tihany viszonylat). Egy helyen közelebb merészkedtem a folyóhoz, azonnal tüzijátékkal üdvözöltek (ha már augusztus 20-án nem láttam).
A házak nagyrésze tényleg legalább 150 éves. Itt nem a vöröstégla dívik, ezek az épületek nagy, szürke kődarabokból épültek és rettenetesen masszívak. Csupaszon biztos, hogy csúnyák lennének, de mindegyik körül nagy kert, rengeteg zöld, a tetőn moha, így nekem tetszenek. Elmentem a temető mellett is, de sajnos pont zárásidő volt. Ugyan nem állt ott senki kulcsot csörgetve még, de nem mertem bemenni. Nagyon kínosnak éreztem volna, ha fel kell hívnom az ügynökséget, hogy bezártak a temetőbe, és valaki szabadítson ki. Pedig szeretek temetőkben sétálni. A skót temetők közül a glasgow-iban voltam, és az nagyon tetszett. Ebben lehet, hogy a drámai időjárásnak is szerepe volt. A temető ott dombon van, magas, oszlopszerű síremlékekkel, amiket mögülem megsütött a nap, miközben mögöttük már viharfelhők gyülekeztek. Itt a sötétben a bokrok között felsejlő oszlopoknak, így Mindenszentek táján, volt egy hangulata.
Sok kis templom is van, nagyon helyesek, sokuk már nem templomként funkcionál. Ezt már korábban is megcsodáltam Skóciában, hogy nem tabu ilyen szempontból a templom, lehet más célra is használni. Azért az meglepő volt, amikor először láttam egy templomon egy For Sale táblát. Itt az egyikbe üvegajtón keresztül be lehetett látni egy kicsit, a régi szószéket meghagyták, és beleillesztették az új, teljesen más funkciójú berendezésbe.
Vendéglátóipari egységek is vannak jócskán, a szokásos nemzetközi felhozatal, a helyi erők mellett ír kocsma, kínai, indiai, török éttermek. Már visszafelé indultam, amikor jött a segélykérés, az ügynökség vezetője hívott, hogy a másik RMO nem tud bejutni az épületbe. Amikor elindultam sétálni, próbáltam bekopogni hozzá, nem válaszolt, de szólt a TV, gondoltam benn van. Telefonon nem volt elérhető. Mint kiderült nem volt benn, épp a feleségét hozta haza a másik (állami) kórházból, és nem tudta a telefonszámom. Mondtam türelem. Hazaértem, ott vártak, és rendes britek módjára ők kértek elnézést, hogy megzavarták a sétám. És engesztelésül meghívtak egy éjjel-nappali pékségbe, ahol nagyon egészségtelen, ám roppant finom szendvicseket készítenek friss kenyérből frissen, a nap 24 órájában. Kaptam egy isteni bacon-ös tojásosat.
És bepillanthattam az RMO szobába, ahol lakhattam volna. Ez a legnagyobb RMO szoba amit láttam, hihetetlenül tágas (mondjuk ők ketten laknak benne), külön nappali résszel, külön író- és ebédlőasztallal. Na erről maradtam le. Közben a másik RMO komolyan agitálni kezdett, hogy társuljak be a tervezett spanyol praxisába. Valahol a Costa del Sol-on tervezi, a brit kitelepülteknek (és kisebb részben a nyaralóknak), akikből van rengeteg, és nem igazán beszélnek spanyolul, meg különben is, szeretnek angol orvoshoz járni. Elgondolkodató. Persze jobban szeretek olyan helyen dolgozni, ahol beszélem a helyi nyelvet (ennek a feltételnek már Skócia sem felel meg teljesen).
Ma reggel beengedtem a radiológust, aztán megnéztem pár ambuláns beteget, semmi dráma. És meg volt a tűzjelző tesztelése is, végre, már nagyon hiányzott. Ma meg holnap gerinc, meg protézisműtétek lesznek, azok nem mennek haza olyan hamar, szóval jó, hogy tegnap ki tudtam szabadulni picit. Ma mindenkivel csevegtem, mostanra telt el az az idő, ameddig távolról figyelnek, mostantól kezdenek kérdezősködni. A helyettes szakács néni különösen édes volt, amikor látta, hogy a főszakács által alkotott ebédet szinte érintetlenül küldöm vissza, összerakott nekem egy túlélőcsomagot hétvégére: keksz, chips, corn flakes, kóla, juice, lekvár egy nagy dobozban, mert ő nem dolgozik hétvégén és nehogy éhen haljak véletlenül.
Protokoll
Ma nagyon édes dolgot találtam. Az egyik irodában a telefonnál ki van írva (teljesen hivatalos, a kórház logo-jával ellátott laminált felirat), hogy hogyan kell beleszólni a telefonba. Mit kell mondani, ha mi telefonálunk, és mit, ha kintről hívnak. És hogyan kell elköszönni. És fel van szögezve a falra, a telefon fölé, hogy mindenki jól lássa. És még panaszkodtam tegnap, hogy nincsenek helyi protokollok.
És pont ma hallottam, amint egy doki egy kollegával konzultált telefonon. Meg azt is, miket mondott róla előtte meg utána. A telefonban meg a brit jómodor, tartja magát a protokollhoz (Görög Ibolya büszke lenne rá).
Egyébként laza nap van, éjszakára nem marad senki. Egy maradós lett volna, de annak a műtétje maradt el, így menős lett belőle. A műtét előtti kérdőíven ugyanis a páciens nem vallott be semmi komolyabb betegséget, ezért csak a felvételekor derült ki, hogy a legkisebb traumára is feldagad, mint a lufi. Amikor megharapta a száját, a sürgősségire került nyelvödéma miatt. Az altatóorvos így persze nem vállalta, aminek én örültem a legjobban, utáltam volna éjjel intenzíves háttér nélkül gégemetszést csinálni…
Sajnos hétköznap késő estig mennek az ambulanciák, így nagyon lelépni nem fogok tudni, de azért lehet, hogy kidugom az orrom a házból, ha már minden csendes, egy kicsit levegőzni, járni egyet. Itt ha bezárnak tényleg nem marad senki rajtam kívül, de a recepciós hagy itt nekem kulcsot, hogy kicsit leléphessek. A séta kellene, mert a tornázást még amúgy sem tudtam rendesen megoldani, a hideg padlót talajgyakorlatokra nem alkalmas, ugrálni meg nem szeretek. Egyelőre fekvőzöm (amikor a múltkor a gyerekre rácsodálkoztam, hogy szokott otthon fekvőzni visszakérdezett: miért, ki nem szokott?), meg kombinálom a hegyállással, de érzem, hogy kevés. Hiányzik a jó kis biciklim. Itt is bringás idő van, száraz, napos, nem túl meleg. És most épp gyönyörű naplemente.
És ma nem kell sem késő este sem holnap kora reggel injekciót adnom, alhatok hosszan. Vagy annyira hosszan mégsem, mert üres lesz a ház, reggel 7kor nekem kell beengednek a radiológust, mert a recepció csak 8kor nyit. A radiológus nagyon aranyos volt, csomószor elnézést kért, hogy ilyen korán kelhetek.
A konyhás nénire most már ráhagyom, hogy főzzön amit akar, mert tegnap nagyon aranyosan megkérdezte, de nemcsak skót, hanem nagyot is hall, így egyáltalán nem értjük egymást. A helyettes szakács szegény próbált tolmácsolni, de aztán annyiban maradtunk, hogy ebédre meleg kaja, vacsira meg hideg, lesz ami lesz. Szerencsére nem vagyok válogatós.
Burnistoun
Szokom a skót nyelvet. Tegnap este kérdeztem, hogy az egyik beteg melyik szobában van. A nővérke többször is elismételte, mire megértettem: Eleven. Nagyon mosolyogtam, szóval nem tudok többet egy automata liftnél: http://www.youtube.com/watch?v=5FFRoYhTJQQ
Ma megismerkedtem egy ápolóval és egy műtősfiúval is, akik olyanok voltak, mint amilyeneknek a skótokat elképzelem (a gyönyörű Sean Connery-t és Ewan McGregort leszámítva). Azaz vörösek, tiszta szeplő mindkettő, egyfolytában mosolyognak és egy szavukat sem értem. Na jó, ez nem teljesen igaz, az ápoló fiú, ha hozzám beszél nagyon jól érthető, de ha sztorizik, azt már kevésbé tudom követni.
Az idő ma itt gyönyörű, az ablakomból a fák között a folyó látszik, minden zöld meg sárga meg piros. És nincs is nagyon hideg, ma kellett kimennem, mert a Medical Records egy külön épületben van, és nem fáztam, olyan 15 C körül lehetett. A Medical Records-ba (az irattár, nem egy lemezcég) azért kerültem, mert a helyi betegfelvételnek egyéb sajátosságai is vannak. Van aki nem jön be műtét előtti kivizsgálásra, csak beküld egy otthon előre kitöltött (elég részletes) kérdőívet. Ez alapján én döntöm el, hogy kell-e látnom befekvés előtt vagy nem. Ha nem (ma ez a verzió volt), akkor leadom a papírját az udvar túloldalán, hogy tegyék bele a kórlapjába. Ha látni akarom, akkor behívják nekem.
Egyéb helyi sajátosságok is vannak, pl. az éjszakás nővérek egyáltalán nem adnak be vénás gyógyszert, akkor sem, ha van branülje a betegnek. Nagyon meg kell gondolnom, hogy vénás cuccot hány órára írjak ki… Ami még különbség az eddigiekhez képest, hogy nincsenek helyi protokollok, doktorokra lebontva. Általánosságban is kicsit kisebb a rend (és nagyobb a káosz), mint az eddigi kórházakban. Egészen otthon érzem magam. Viszont mindenki nagyon kedves és mosolygós. Az eddigi helyeken is így volt, de itt különösen jellemző, hogy ha egy idegen jön veled szembe, akkor az nem kerüli, hanem keresi a szemkontaktust, és szélesen mosolyog hozzá. Na ez nem emlékeztet az otthoni viszonyokra.
A kórteremajtó is jópofa. Van rajta kis kukucskálóablak, ami otthon is van némely kórteremajtón. Otthon ez megnehezíti a privát szféra megőrzését, itt viszont van rajta kintről állítható reluxa, szóval ha a személyzet be akar nézni, be tud, de nincs állandó belátási lehetőség. Mert sokszor jó, ha csak úgy be tudunk lesni anélkül, hogy zavarnánk, de nem kell, hogy minden arra járó ezt tegye. Otthon ez az egyik ami zavar, hogy a legtöbb kórházban a betegeknek nincs privát szférája. Nincs függöny az ágy körül, a kórteremajtók nyitva, vagy belátni rajtuk, de még egy vizsgáló is sokszor átjáróház. A legmegdöbbentőbb az volt, amikor otthon a 2. emeleti járóbeteg rendelésem ablaka előtt odakint megjelent egy jómunkásember, teljesen váratlanul. Senki nem szólt, hogy felállványozták, és ott rendelési időben dolgozni fognak. A reluxával mondjuk a kukkolási lehetőséget ki tudtam zárni, de sajnos a hangokat, az ízes magyar káromkodásokat nem, ami nem könnyítette meg az érdemi szakmai munkát. Itt viszont a rendelőkben is mindent függönyöznek, az ajtón belül külön függöny, hogy ha valaki véletlenül benyit az ne lásson be azonnal, a vizsgálóágy körül újabb függöny, hogy a lepucérított beteg védve legyen. A privacy terén van még mit fejlődnünk otthon.
A tűzjelzőt még eddig nem tesztelték (már alig várom), de csipogóteszt mindennap van, innen tudjuk, hogy 2 óra van. Ma az a malőr volt, hogy rendesen is csipogtattak, pont tesztidőben. Szerencsére nem újraélesztéshez.
Az új szobámban még nem tettem tönkre semmit, viszont rájöttem, hogyan tudom lehalkítani a fűtést úgy, hogy mégis meleg legyen. Kiderült, az egyik gombja a hangerőszabályozó :-). A gép is működik, a net is megy, este videoközvetítést kaptam kis családomról, ahogy a masszázst gyakorolják (mert azt tanulják, ki gyógymasszázst, ki svédmasszázst). Ha hazamegyek én is leszek próbababa.
A kajáról többet nem írok, az itteni konyha nem teszi lehetővé gastroblog írását. Aki tegnap az egészen ehetőt főzte, arról kiderült, hogy ő a helyettes szakács, aki a rendes szakáccsal ellentétben tud főzni. Ma viszont megjött a rendes szakács.
A balszerencse áradása
Lehet, hogy nem kellett volna elhoznom Lemony Snicket-et… Mert megpróbáltatásaim a net feltöltésével nem értek véget, utána az elektromossággal gyűlt meg a bajom. Észlelvén, hogy merül a laptop, megpróbáltam bedugni a töltőt a konnektorba. Diszkrét pukkanás, némi füst és fényjelenség. Eztán már óvatosabban, a konnektort lekapcsolva próbálkoztam, semmi. Először azt hittem az adapterem füstölt el, frászt is kaptam azonnal, mert váltótársam a birmingham-i biztosan nem él ilyesmivel (bár ki tudja, ha nagyon készül Spanyolországba már lehet, hogy van neki). Aztán megpróbáltam bekapcsolni a TV-t, ami szintén nem működött, majd rá kellett jönnöm, hogy az összes dugaljat sikerült kiiktatnom. Alig érkezem meg, és máris kiverem a biztosítékot.
Reggel szóltam, hogy az energiatakarékosság jegyében (ami mindenhová ki van matricázva) eltüntettem az áramot a szobából. Mivel ma nem jött be a handyman (azaz a mindenes), inkább átköltöztettek egy másik szobába. Itt még nem tettem tönkre semmit. Szerencsére itt az ajtókon nincsen zár, így legalább kizárni nem tudom magam.
Ma egyébként itt Transformer nap van. Sajnos semmi Optimus Prime, ez egy plasztikai sebész cég, aki néha kibérli a helyet és ciciket nagyobbítanak napszámba. Ezek jó kuncsaftok, kevés velük a dolog.
Inkább az ambulancián volt dolgom, szerencsére itt is úgy szeretik, mint Swansea-ban, hogy a betegeket nézzem meg, ne csak a labort és/vagy az EKG-t. Azt nagyon utálom amikor csak egy laboreredményt nyomnak az orrom alá, hogy jól van-e úgy, és semmit nem tudok a páciensről, max. az életkorát. Itt viszont az asszisztens szépen elreferálja nekem a pácienst, aztán még kikérdezem, ha van mit, és meg is vizsgálom, így azért jobb.
A skót akcentust nehezebben értem mint a wales-it, nem olyan szép dallamos, inkább szögletes, legalábbis errefelé. Komolyabb szövegértési gondom még nem volt, de nagyon kell fülelnem, és néhány szóra csak a szövegösszefüggésből ismerek rá.
A főtt kaját, váltótársam minden figyelmeztetése ellenére megkóstoltam, azért annyira nem borzasztó, mint amilyennek beállította. Jó, nem olyan finom, mint Swansea-ban vagy Banbury-ben, rendes tenyeres-talpas brit kaja minden finomkodás nélkül. Holnap, ha nem kell tovább költöznöm, valami tornát is ki kell találnom. A szobában itt nem padlószőnyeg van, szép intarziás padló, ami a földön fetrengős gyakorlatokhoz kissé hideg. Az épület egyébként szép ódon. (Mint a taxisofőrtől tegnap megtudtam, a legtöbb épület itt a környéken Viktória korabeli, gondolom ez is. Mert akkoriban még tudtak építkezni.) A fűtés sem mai csirke, jó zajos fűtőtestek vannak, az a koncepció, hogy estik felfűtöm a szobát aztán éjjel letekerem, ne csörömpöljön. Az ablakom a folyóra néz (Skócia leghosszabb folyója, mint a sofőröm mondta), kár, hogy a ködben kevéssé látszik.
Dundee
Ezúttal Skócia. Egész pontosan Dundee. Útközben Trainspotingot olvastam, eredeti nyelven (azt nem írom, hogy angolul), hogy szokjam.
Skóciába jövet kihagytam a Wizzairt, KLM-mel repültem, Amszterdamon keresztül. Nem hajnalban indultam, ami, ismét meg kell állapítsam, nem jó, van időm izgulni. Viszont a KLM Ferihegy 2-ről repül (bocsánat, Liszt Ferenc, főleg hogy a szülinapja is most volt), így megcsodáltam a Sky Courtot, ami tényleg szép. Így hirtelen bele sem tudtam kötni, ha csak annyiban nem, hogy nem sütött a nap, így a nagy üvegfelületeken át csak a ronda szürkeséget láttuk. Bár az ünnepélyes átadás megvolt, azért a beszállókapuk környéke még nincs teljesen kész, munkaterület, fúrnak, faragnak.
A repülőn meg helyre szól a beszállókártya, semmi küzdelem a jobb helyekért. Kaját is adnak, bár jelentősen kevesebbet, mint ami emlékeimben szerepel: Budapest – Amszterdam között két apró szendvics, Amszterdam – Edinburgh között csak valami nasi. Viszont adnak folyadékot is, ami azóta, mióta az ember nem vihet fel sajátot, elég központi kérdés. Általában sajnálok 1000 HUF-t egy fél liter vízért, így Lutonba eléggé kiszáradva szoktam megérkezni.
Shipol tényleg óriási, már voltam ott, de nem emlékeztem, hogy ennyire nagy, többszáz beszállókapuval. És amin én szálltam be az Edinburgh-i gépre (D6 kapu), annak több kijárata is volt, A-L-ig. Innen főleg az Egyesült Királyságba indultak kisebb gépek.
Az Edinburgh-i reptérről tényleg pillanatok alatt ki lehet érni, a leszálláshoz képest 15 perc múlva már a busznál álltam. A kiszemelt vonatot is simán elértem, pláne hogy 15 percet késett. Így én is. A taxis skót volt, ami azért volt szokatlan, mert a többi városban leginkább az egykori gyarmatbirodalom valamelyik szegletéből származónak látszó barna bőrű urakkal találkoztam. A skót sofőr tündéri volt, kikérdezett, hogy honnan jöttem, majd rögtönzött egy kis idegenvezetést is (nem úgy, hogy kerülőúton vitt el, hanem úgy, hogy mindent elmesélt ami útközben látnivaló, meg arról is beszélt, ami nem esett útba, pl. hogy merre vannak a legjobb kocsmák).
A kórházban egy birminghami háziorvost váltottam, aki sajnos különféle okokból nem hagyja el a kórházat ezen a héten, és marad az RMO szobában, ahol a net van (merthogy nincs WiFi csak zsinóros net). Nekem meg egy üres kórterem jutott, ahol nincs internet (csatlakozó sem). Szóval megint netmizériával indult a hét, szerencsére a modemem nálam volt, és feltöltötte nekem a saját bankkártyájáról (mert a magyar kártyát nem szereti a rendszer). Közben elárulta, hogy lehet prepaid bankkártyát is váltani, lehet, hogy alkalmasint hasznos lehet.
Szokatlan, hogy egy helybeli RMO-zik, pláne egy idősebb (értsd öregebb, mint én) kollega. Kérdeztem is, hogy hogy csöppent ebbe bele, azt mondta, hogy korábban börtönökben volt háziorvos. Most azt tervezi, hogy Spanyolországban nyit praxist, addig meg RMO munkával üti el az időt. Ezen a héten azt hiszem nyaralni akartak a feleségével, de családi gondok ütötték fel a fejüket, úgyhogy itt lakik a kórházban és megpróbálja elrendezni. Mondta, hogy ha épp itt van szívesen besegít, de nyugis hely ez, és mindenki nagyon segítőkész. Beszélgetni biztosan fogok bele, mert gyönyörű angol akcentusa van, mintha Roger Moore-t hallgatnám. Ellentétben a segédápolóval, akinek gyönyörű skót akcentusa van, kevesebb szavát értem meg, mint amennyit nem. Remélem rááll majd a fülem előbb-utóbb.
Már vacsoraidő után érkeztem, úgyhogy nem próbálhattam ki a kaját, de a váltótársam szerint borzalmasan főznek. Persze nem baj, ha nem gyarapszik a súlyom a héten.
#94
A délelőtt csendben telt. A mai egy darab felveendő beteget a nővérek áttették 2-re, úgyis csak 4kor viszik a műtőbe, ne kelljen annyit várnia. És persze így nekik is elég később bejönni. Szóval ez a feladat az új RMOra maradt. Aki az a sri lanka-i fiú, akit Swindonban váltottam a múltkor. Megjött időben, hogy bevezessem a rejtelmekbe, de nem nagyon volt mibe. Kicsit csevegtünk a kórházakról, amelyekben mindketten voltunk, meg az RMOkról, akiket mindketten ismerünk, majd elcsomagoltam az ebédem az útra (sonka-paradicsom-sajt tortillában) és könnyes búcsút intettem.
Délelőtt azért még jutott nekem munka, az osztály zárva volt, de az ambulancia működött, két műtendőt kellett megnéztem. A nagyon lelkes asszisztensnő mindenkinek elmondta, hogy én milyen klassz doktor vagyok, és ugyan ma elmegyek, de nagyon reméli, hogy visszatérek. Kapott is rögtön egy kérdőívet, hogy visszajelezhessen rólam, írja meg ezt a sok szépet az ügynökségnek is. A főnővérnek, meg az adminisztrátorlánynak is adtam, hátha nem írnak rólam rosszakat.
Így, hogy hamarabb volt az átadás, bőven a vonat indulása előtt kiértem az állomásra. Mindjárt frászt is kaptam, mert némi felfordulás volt, mindenki izgatottan faggatta a személyzetet. Kiderült, az előző Londoni vonatot törölték, azért az izgalom, az enyém rendben, időben indul. És tényleg.
A vonaton asztallal, konnektorral ellátott helyem van, és még maradt a mobilnetemen is, szóval havajbugi. Így most kivételesen nem a reptérről posztolok, hanem innen a vonatról, a reptérre úgyis eléggé későn érek ki, kb 7re a fél9es felszálláshoz képest. Remélem a rituális ciderre marad még időm, szerencsére csak kézipoggyászom van, nem kell bőröndöt feladni. Ha mégis maradna rengeteg időm posztolni, majd megy az update.
Szóval naívan azt hittem, hogy majd a vonatról posztolok, szépen, elegánsan, úrinőhöz illően. De a freeblog megmakacsolta magát , nem volt hajlandó elmenteni a posztot. Próbáltam kilépni, belépni, újraindítani, állomáson állva, menetközben, mindenhogyan, és nem, sehogysem. Így kínomban feltettem a facebookra, legyen azért olvasnivaló.
De aztán mindent szépen elértem, 7 után pár perccel már benn voltam, a biztonsági ellenőrzésen is túl. Most előttem a cider, és csodák csodája a freeblog is működik. Folytatás nem tudom mikor lesz, talán október 24től, de semmi nem biztos.
Mumbles
Ma délutánra kiürült a kórház. Az összes beteg hazament ebéd után, délutáni, éjszakai nővérműszak lemondva, kettesben maradtunk a biztonsági őrrel. Ilyenkor akár el is hagyhatom a kórházat, csak telefonon legyek elérhető, ha esetleg véletlenül egy korábban műtött beteg betelefonál, hogy gondja van.
Amúgy is úgy volt, hogy barátok átjönnek meglátogatni Cardiffból, megmutogatom nekik a kórházat, megcsodálják a toronyszobát és kitárgyaljuk a közös ismerősöket, na meg az élet folyását. Ezt így kirándulással is kiegészítettük. Swansea délnyugati, tengerparti része a Mumbles, ezt látogattuk meg. Egy nagyon klassz kis tengeröbölnél álltunk meg, sziklák, homok, és gömbölyűre csiszolt kövek. És fürdőzők, meglepően szép számban. Bár sütött a nap, de a levegő 17 C volt, a víz nem tudom mennyi, de nagyon meleg nem volt. Rajtam elfért a kardigán, de a helybéli gyerekek pucéran sikongatva száguldottak be a vízbe, beljebb 1-2 idősebb polgár úszott szorgosan.
Mi inkább a parti ösvényen sétáltunk végig, helyenként megszenvedve a babakocsival (két zsenge korú gyermek is volt a társaságban). Az időjárás a legjobb formáját hozta, sütött a nap, a parti szél sem volt kellemetlenül erős. A táj gyönyörű, elsétáltunk a Mumbles Pier-ig. A Pier tulajdonképpen móló, de a tenderi mólók jelentősen különböznek attól, amit Magyarországon értünk ez alatt. Ez, mint oly sok másik, Viktória korabeli építmény, fából készült. Még a gőzhajók időszakában itt kötöttek ki az országon belüli járatok, itt lehetett átszállni a vonatra és viszont. Mióta a gőzhajók kihaltak, korzózni lehet rajta leginkább, meg horgászni róla, bár most éppen felújítják.
De a bejárata mellett fagyiztunk egy jót, megcsodáltuk a sok vitorláshajót, és visszaindultunk. Visszafelé fókát is láttunk, teljes meglepetésként ért, a fóka nálam a sarkvidékhez (na meg az állatkertekhez és a cirkuszokhoz) kötődik, de utánanézve tényleg, Wales partjainál is élnek fókák, a látott példány is teljesen legálisan fürdőzött itt.
Fotóztam is, a telefonommal (a fóka nagyon messze volt úgyhogy őt nem), de a képeket csak később tudom feltenni, mert a laptop és a telefon bluetooth-a ugyan felismerik, de nem szeretik egymást, nem látják egymás file-jait. Más adatátviteli lehetőség híján tessék türelemmel várni 2 napot, lesznek képek is, remélem. Művészi fotókra nem kell számítani, ez egy kicsi, béna mobiltelefon.
Tegnap Doctor Who is megvolt, ez a rész picit nyálas volt, de jó jelenetekkel, a Nicsak kibeszél-lel kapcsolatos áthallásokkal. A múlt heti rész a Ragyogásra hajazott, az jobban bejött. De rohamléptekben közelít az éved fináléja, amiben végre kiderül, hogy meghal-e teljesen a doktor vagy sem. (Az izgatottságot kicsit csökkenti, hogy nemrég olvastam a hírekben, hogy Matt Smith, aki a doktort játssza, még legalább egy, de inkább két évadra leszerződött).
És még átírtam, feltöltöttem néhány cikket, és hipp hopp eltelt ez a nap is, mindjárt holnap, és indulok haza! Az ügynökség korábbra tette az átadást, hogy tutira elérjem azt a vonatot, amivel még pont elérem a repülőt, szóval ha nincs durva késés a vonaton, nem maradok le.
Írói munkásságom része
Nagy örömömre vissza tudtam állni a korábbi blogsablonra, újra működik a fehér háttér. Azért ezt a fásat jobban szeretem, mint a kockás füzeteset. Jobban is illik a történethez, szerintem.
A blogot első kiutazásom előtt azért kezdtem írni, mert rengetegen kértek, hogy majd írjak élménybeszámolót. A kör e-mail formátum nem tetszett, esetleg valaki kimarad a címzettlistából és megsértődik, másnak meg az nem esik jól, ha kéretlen leveleket kap. Így jutott eszembe, hogy blogot írok, aki akarja olvassa, aki meg nem kíváncsi rám annak nem kell. De most már leginkább azért írom, mert jól esik írni. Rájöttem, szeretek szavakat írásban egymás mögé fűzni, mióta a fogalmazás nem dolgozatot és osztályozást jelent, hanem saját gyönyörűségemre csinálhatom. Leginkább saját benyomásaimról, érzéseimről szeretek írni, fantáziám továbbra sincs sok. Elkap a „flow” és nosza rajta. Általában persze elolvasom mielőtt felteszem, de keveset szoktam módosítani rajta. Persze néha kiegészítem kis linkekkel, ha úgy érzem (a linkek keresését is szeretem). Meg ügyelek rá, hogy a betegek ne legyenek semmilyen módon azonosíthatóak (ha egy orvos belép a web2-re, ez azt hiszem alapvető). Meg nem keltem senkinek rossz hírét, nem sértek személyiségi jogokat. De ami felkerül, az alapvetően én vagyok. Nem célom útikönyvet írni, adatokkal alátámasztott megállapításokat tenni. És nem szándékozom maximális precizitással, minden szót végiggondolva fogalmazni. Azt megtettem a PhD dolgozatomban, nem is lett olyan olvasmányos. Ez egy én-blog. Arról szól, hogy érzem magam, milyen benyomások érnek. Senkit nem akarok meggyőzni semmiről, cserébe hadd lássam én is úgy a világomat, ahogy jól esik. Legalább itt. Ha tetszik, ha érdekel örülök. Ha nem, hát tágas az internet, biztosan megtalálod a kedvedrevalót.
Persze találhatsz hasznos dolgokat is itt. Ebben a bejegyzésben: Hogyan menjünk Angliába dolgozni igyekeztem összegyűjteni az intézendőket, kiegészítve hasznos linkekkel, ahol utána lehet nézni a dolgoknak. Persze itt is rögtön rossz a cím, hiszen a bejegyzés elsősorban orvos munkavállalóknak szól (bár a közlekedésről, meg a biztosításról szóló rész alapvetően általános érvényű). Jut eszembe ideje up-date-elni, megnézni működnek-e a linkek, ilyesmi. Ez az egyetlen bejegyzés, amit időről időre átnézek. Amíg van hozzá kedvem :-)
És hogy hogy érzem magam? Hát jól J! Szeretek itt. Szeretem Angliát, különösen a kisvárosi hangulatot, már kisgyermekkorom óta, mióta West-Sussexben egy apácák vezette bennlakásos iskolában tölthettem el egy évet. Azóta is vissza-vissza járok, egy darabig az iskolába jöttem vissza nyáron, amikor Magyarországon már befejeződött az iskola (itt kb. 1 hónappal tovább tart), most meg dolgozni. És mindig úgy érzem, itthon vagyok itt is. Szeretem a brit akcentusokat, igyekszem felvenni a helyi hangsúlyokat. És vessetek meg, de a brit kaját is szeretem. Az időjárásról túlzás lenne azt állítani, hogy szeretem, de tetszik, hogy hiányoznak az extrém hőmérsékleti szélsőségek. Wales régi kedvenc, egyetemista koromban próbáltam wales-iül tanulni, a tankönyv még megvan a polcomon, néha előveszem. Nyári kirándulásunk alatt Dél-Wales-ben azt éreztem, jó lenne maradni. És ez most sincs másképp.
A mai napról: mint oly sok magánkórházban, itt is megy a műtő szombaton. Ma plasztikai sebészeti nap van, orrok, cicik, apróbb szépészeti beavatkozások. Szerencsére a kliensek jobbára teljesen egészségesek, így a betegfelvétel gyorsan megy, és egyéb dolgom nem nagyon akad velük. De a mai nap legfontosabb eseménye, hogy este 7kor Doctor Who! A hatodik évad folytatódik. Sajnos a szobámban gyengélkedik a TV, de a Day Room-ban gyönyörű nagy képernyőn nézhetem. Ja a Doctor Who is Wales-hez kötődik, a BBC Cardiff csinálja az új évadokat. Pár rész játszódott is Cardiffban, a történet szerint Cardiff alatt a tér-idő kontinuum egy repedése található, ezért különleges hely. Itt játszódik az egyik spin-off sorozat, a Torchwood is. A Torchwood (anagramma!) egy ügynökség, amelyek a földönkívüli tárgyak begyűjtésével és az emberiség számára történő hasznosításával foglalkozik, de meg is vívnak a földönkívüliekkel, ha muszáj (afféle MIB, csak nem hordanak öltönyt).
És ma is lazac. Csak a tálcával kell vigyázni. A toronyszobámba vezető lépcső ajtaja igencsak keskeny, a nagyobb tálca nem fér át a nyíláson. Illetve a tálca még éppen átfér, csak a kezem nem, amivel tartom. És az ajtón behúzó szerkezet van. Elvileg ki lehet támasztani, de ha egy bizonyos pontra lépek a folyosón, akkor becsukódik. Lehetőleg pont akkor, amikor egy teli tálcával közeledek. De még nem ejtettem el és nem is borítottam ki a tálcát sem az ajtón áthaladáskor, sem a lépcsőn felfelé.
És a precizitás kedvéért: Az Egyesült Királyságon belül Angliában a leghosszabb a születéskor várható élettartam, Wales a második a sorban (nőknél 81, férfiaknál 77 év). Mindkét részen messze meghaladja az európai átlagot (meg a magyart is, naná).
Álom
Itt olyan jókat alszom. 8 óra a minimum. Mostanra már előfordult ugyan, hogy éjjel keltettek, de volt alkalmam behozni. Egyszer éjféltájban felkeltettek, hogy valakinek a branülje felmondta a szolgálatot. Azt kicseréltem, de utána nem bírtam egyből visszaaludni, ki kellett olvasnom a könyvem előbb. De semmi baj, fél 9kor spontán ébredtem. Lementem az osztályra, ahol már egy ideje ott volt egy felvételre váró beteg, de azt mondták nem akartak zavarni, úgyis jövök, ha felébredtem. Szeretem ezt a hozzáállást. Múlt éjjel szintén éjfélkor altatót kellett felírnom egy ittragadt betegnek, de azt sikerült végrehajtanom anélkül, hogy teljesen felébredtem volna, így simán visszaaludtam. Így is 8 után ébredtem, az osztályon már várt pár feladat, de azt mondták gondolták, hogy alszom, és az fontos.
Mindenki nagyon kedves, és sokkal kevésbé problémáznak a nővérek bármin, mint az angol kórházakban. Ott a legkisebb problémánál hívtak, hogy biztos ami biztos lássam én is a beteget, itt meg nagyrészt elintéznek mindent. Ami még különbség az az, hogy sokkal kevesebb fájdalomcsillapítót kérnek a wales-iek, mint az angolok. És, mint már írtam, sokkal egészségesebbek is. Tényleg itt kell letelepedni.
A nővérek kedvessége remélem nemcsak felszíni. Most kaptam a postán egy rakat kérdőívet, amit ki kell töltetnem velük rólam, minőségbiztosítás végett. Hogy elég jó-e az angoltudásom, meg jól bánok-e a betegekkel, és egyáltalán, akarnak-e még viszontlátni.
A ház meg szinte biztosan több sorházból épült egybe, megfigyeltem, az ajtók is különböznek a folyosó egyes részein.
Allergiátlanság
Itt az Egyesült Királyságban sosincs semmi bajom. Otthon pár éve már így augusztus-szeptember táján előjön az orrfolyás, a szemviszketés, a prüsszögés. Semmi komoly, a lendületemet nem akasztja meg, de akkor is, bosszantó. Igazán feltűnő idén lett, amikor augusztus végét itt (in the UK) töltöttem, és semmi bajom nem volt egészen addig, amíg a repülőgép le nem szállt Budapesten. Mire beértünk a városba, már viszketett is a szemem, folyt az orrom. Most ismét UK és ismét semmi tünet. Ezeknek a fránya briteknek még egy rendes allergénjük sincsen.
És annyira örülnék, ha a Word nem javítaná ki az „in the” szókapcsolatot „int he”-re.
Ma artroszkópiás nap volt, nagy tömegek jöttek és mentek, és mindenki egészséges, és mozog. Még a térdes betegek is. Elképesztő, otthon ha egy 50 feletti embert veszek fel (jó, belgyógyászon és nem sebészeten), kb. egy sem mozog, itt meg mindenki, 80 körül is. A golf nagyon népszerű, meg az úszás, de a túrázás és a „gym” is népszerű. És az általam látott betegek 90% nem szed rendszeresen gyógyszert. Tetszik.
Mára apró izgalmak jutottak, valaki picit jobban vérzett műtét után, mint kellett volna, így megtanulhattam, hogyan kell vért kiküldeni délután. Másvalakinek picit nem mozgott a keze műtét után, de ő inkább csak megnyugtatást igényelt, hogy lesz ez még jobb. És lett.
Az osztályon van egy Day Room, egy társalgó, ahol az izgatott hozzátartozók várakozhatnak, TVzhetnek, kávézhatnak. Van itt egy gyereksarok is, amit ma néztem meg közelebbről érdekes. két kis asztal, eddig rendben van. De csak két játékot láttam, az egyik egy betűket nyomkodós, hangot kiadós, a másik meg, legnagyobb megdöbbenésemre egy kisdob. Bátor. Magam is azt szeretném, ha frissen műtve doboló kisgyerekeket lehetne hallgatni. Gondolom a kis segítőket a nehezen ébredő betegek felkeltésénél tudják jól hasznosítani.
Süt a nap!
Marha nehéz így dolgozni, hogy az íróasztalom a tengerre néz, a nap süt, a sirályok kiabálnak. Szeretek itt. Délután időnként beborult, de a nagy szélben csodásan jöttek-mentek a felhők a tenger felett akkor is.
Persze az ablaknál nem az osztályos munka történik, a számítógépen próbálok dolgozni, amikor a látvány nem vonja el a figyelmem. Be kellene húzni a függönyt.
Az osztályos munka nem túl megterhelő, ma csak egy új felvétel volt. És a nővérek itt abban különböznek a többi helytől, hogy nem hívnak fel a nem sürgős dolgokért. Néhány óránként leereszkedem a lépcsőn, kell a trombózis profilaxis, olyankor „de jó hogy jössz” és mondják az időközben felgyülemlett dolgokat. A többi helyen mindig volt pár olyan nővér, aki azzal idegesített a telefonba, hogy „nem kell hogy most rögtön gyere, csak szólok”. És ilyenkor persze mindig mentem. Pedig mindenhol mentem magamtól is néhány óránként, nem egészséges 1-2 óránál többet egyhelyben ülni.
Tegnap végre tornáztam is, kis hasizom, fekvő, hogy szép legyek. A beauty sleep is mindig megvan, 8-9 óra. Itt nem kel az átadásokon részt venni, de este 9-10 között lemegyek, megmutatom magam az éjszakásoknak. Sok helyen szerették, ha lemegyek azután is, amikor ők körbejártak (fél11-11 között), de itt nem, itt azt mondták majd szólnak, ha kell valami. De nem szoktak. Szóval tegnap is 10 után már aludtam, 7kor spontán ébredés, csodás! És ma is halat ebédeltem, telítve leszek omega-3-mal.
Az épület egyébként nagyon érdekes. Már a toronyszobán is elgondolkodtam, hogy kié lehetett ez az apácák idején. De a betegszobák is nagyon érdekesek, nincs két egyforma, vannak picik, nagyok, fürdőszobásak, fürdőszoba nélküliek, erkélyesek és erkély nélküliek. Elvileg már az apácák előtt is egészségügyi intézmény volt, arról viszont nem találtam semmit, hogy eredetileg is annak épült-e. Van egy olyan érzésem, hogy eredetileg nem is egy épület volt, hanem legalább háromr egymás melletti (angol sorház), legalábbis a hosszú folyosó 3 szintben helyezkedik el, amit ferde szakaszok kötnek össze.
És újabb helyi italokat tanultam. A Pimms lemonade a nyári gin, de vannak téli ginek is. A karácsonyi italokat már ilyenkor elkezdik készíteni, mert több hét amíg összeérnek. Az egyik hagyományos a Damson Gin. A damson egy vad szilvaféle, amit ilyenkor szednek, cukrot és gin töltenek rá, naponta összeforgatják, és kb 12 hét alatt van kész, pont karácsonyra. Ha kész van leszűrik, palackba teszik, a szilvát meg sütibe sütik. A másik hasonló a sloe gin, ami kökényből készül ugyanígy. Az egyik nővér panaszkodott, hogy idén nincsen damson, ezért kénytelen volt blueberry gint csinálni (áfonya), csak azzal az a baj, hogy már 2 hét alatt elkészül, szóval karácsonyra már el is fogy…
TIT
Tegnap elfelejtettem írni, hogy természetesen volt tűzriadó is, mindjárt 2x. Az első volt a szokásos heti tesztelés, a második állítólag gondatlan pirítóskészítés következménye. Mindenesetre kivonultunk. Én pont egy vénát kerestem, amikor megszólalt a riadó. Soha többet nem lett meg (mármint a véna).
Az internet kérdés is megoldódni látszik, van azért WiFi, bár kicsit olyan mint a mesében (hol van hol nem van), de amikor éppen van akkor egész használható, a maradék időre meg elég lesz a feltöltésem.
Ma szemészeti nap van, veszem fel sorban a betegeket. Nem bánom, hogy itt többet kell foglalkoznom a betegekkel és kevesebbet a papírokkal. És a gyógyszerész sem én vagyok. A dokumentációkat tartalmazó mappa belső oldalán rövid tájékoztató arról, mit hogyan hova kell írni és lefűzni. Kedvencem ez a mondat: Personal comments about the patients should not be written in the notes. Azaz ne írjuk le mit gondolunk, legalábbis ne mindent…
Fényképezőgépem továbbra sincsen, de a webkamerával csináltam néhány képet királylányszobámról, íme:
Ez az ablak, ahonnan a tenger látszik, meg ahonnan majd leeregetem a hajam az arra járó királyfiknak (mind a 3 cm-t)
Ez itt az ágyam a macis ágyneművel.
Itt a lépcső teteje a tükörrel.
És ha már fotózok, egy kép az ebédhez felszolgált süteményről, ami abszolút illik a királylányszobába:
Hogy a sütit ellensúlyozzam, már második napja halat eszem, ma ebédre tonhalsalátát. Nem majonézeset, hanem valami fűszeres-ecetes öntet – talán vinaigrette volt hozzá, meg sok leveles zöldség, így nemcsak az omega-3 szintemet emelem, de a cukorbetegség kockázatát is csökkentem. Vacsorára tőkehalfilé lesz borsóval, meg gyümölcssaláta.
És ha már diéta, ma találtam ezt a kiváló cikket a paleo diétáról, hívőknek és ellenzőknek is javasolt az elolvasása. Biztosan hiteles, azok írták, akik 25 éve először kezdtek el ezzel foglalkozni, és ez egy visszatekintés és összefoglalás, hogy mi minden van, amit most másképp gondolnak, másképp tudnak. Azt írják, amit én is gondolok: „the archeological/paleontological record makes it clear that ancestral populations relevant to the origin of our species (anatomically modern Homo sapiens) relied on a variety of food sources in significantly varying environments; indeed, flexibility in adaptation may have been central to human evolution”. Azaz az emberi faj genetikailag a változáshoz, a változatossághoz alkalmazkodott.
Nem szeretnék hitéleti vitákat nyitni ezen a blogon, csak mostanában több irányból is megtalált ez a téma. További érdekes cikkek paleolith témakörben: Ez a cikk arról szól, hogy egyes leletek alapján már 30000 éve is dolgoztak fel gabonát. Ez meg (sajnos csak az absztrakt férhető hozzá szabadon) arról szól, hogy a paleolith koron belül egy élőhelyen hogyan változott a táplálkozás.
Az én véleményem: ami a sikeres étrendek közös vonása, hogy minél kevésbé feldolgozott formában vigyük be az élelmiszereket. Az abszolút mumus a fehér liszt és a finomított cukor. A húsféléknél ami egyértelműen növeli sok betegség kockázatát az az ún. „processed meat”, azaz a húskészítmények (kolbász, felvágottak, virsli stb.). Minél több húsipari melléktermék kerül bele, annál rosszabb. Továbbá nem szerencsés a húsokat szenesre sütni, mindenféle érdekes vegyületek keletkeznek. Na meg olajban sütéskor is. De befejezem a diétaórát, lényeg az, hogy többféle étrend van, ami egészségvédő, mindenkinek tessék megtalálni a magáét.
Mert amíg a különböző diéták élharcosai egymással küzdenek, engem leginkább az érdekel, hogy hogyan lehet elérni az életmódváltást. Mi az a motiváció, amitől valaki képes lemondani a hurkakolbászról/cigarettáról/tespedésről. A szívműtöttek kb. 10%-a az, aki tényleg megváltoztatja az életmódját, pedig azt hinné az ember, hogy ha valakinek feltépik a mellkasát, az azért már elég motiváció. De úgy tűnik nem. Nyilván könnyebb olyan étrendet tartani, ami az eredeti étrendünkhöz közel áll, hiszen az eredeti étrendünk (itt most az egyéni étrendre gondolok) nem véletlenül alakult ki. Szóval jó az, ha van miből válogatni.
Ha már motiváció, sokan hivatkoznak arra, hogy nincs pénzük egészségesen étkezni. A paleo diétával kapcsolatban találtam erre is vizsgálatot. Ez alapján a legalacsonyabb jövedelműek valóban nem tudnak úgy paleo módon étkezni, hogy közben minden nyomelemet megfelelő mennyiségben bevigyenek.
De nagyon komoly lettem itt a végére, mindegy, Mindentudás Egyeteme bezárva, tovább élvezem Wales-t.
Ursula
Nagyon tetszik a wales-i beszéd. Gyönyörűen ritmusosan és dallamosan beszélnek. Bármeddig el tudnám hallgatni. Ma az ambulancián volt egy sokbeszédű asszony, az asszisztensnő próbálta rövidre fogni, de én nem voltam ebben megfelelő partner, annyira élveztem. Tattarattaratta… ebben a ritmusban beszélnek, minden második szótag hangsúlytalan. És ha egy szó üteme nem passzolna ebbe bele, azt is megoldják. Csodálatos, és kezdem megérteni a szavakat is. Kis magyarázat az akcentusról itt. Példa itt
Beköltöztem kis toronyszobámba, ami pont olyan, amire minden kislány vágyik. Fenn van egy kis tornyocskában, szűk csigalépcső vezet fel. Három oldalra is nyílik ablak (északra nem), az íróasztalomtól a tengerre látok (ami ma nem egy látvány, egyforma szürke a víz és az ég, de akkor is). Tükrösajtós szekrény, meg külön egész alakos tükör, és az ágyvég mályvaszín. És türkiz függönyök, a falakon virágok, és hogy teljes legyen a lányszoba feeling, kismacis ágyneműt kaptam, Forever friends felirattal. Az ember azért elgondolkodik, hogyan kerül egy ilyen textília egy kórházba.
Az egész kórháznak van egy patinás, mesebeli hangulata. Talán azért is tetszik, mert a klinika régi, svábhegyi épülete, ahol dolgozni kezdtem, az volt ilyen. Az épület régi, de régóta kórház. Már akkor az volt, amikor a Sisters of the Ursulines of Jesus katolikus rend (talán az Orsolyitáknak felelnek meg?) 1958-ban megvette. Ők irányították az 1980-as évek végéig, amikor már nem győzték, mert egyre több beteg lett, míg apáca egyre kevesebb. Akkortól magánkórház, egy hálózathoz tartozik. Az apácák egy ideig még maradtak ápolni, de kétlem, hogy a mostani nővérek között lenne még.
A nővérek, ha nem is apácák, nagyon kedvesek, segítőkészek, egy árnyalattal talán barátságosabbak, mint az angolok az első napon. És nagyon szeretik ezt a kórházat. Máshol néha voltak kritikus hangok, de itt csak azt hallom, hogy ez a legjobb kórház, és ha itt dolgoztam nem fogok akarni máshol. Már emlékszem, ez az a kórház, amit az egyik RMO emlegetett, akit a betanítás alatt látogattunk meg. Kérdeztük, hogy melyik a legjobb kórház ahol volt. És neki ez.
Bár nincs igazán net, az azért hiányzik. Találtam egy nagyon gyenge WiFi-t amin több év mire betölt egy oldal. Szóval marad a mobilnet, lehet mégiscsak meg kellett volna vennem a 3 GB-s feltöltést. Meglátjuk hogyan fogy. A gond az, hogy nem tudom online feltölteni, mert a magyar bankkártyát nem szeretik (erről már nyáron hosszasan értekeztem az ügyfélszolgálattal, akik nagyon sajnálkoztak, de hát ez a policy). De szerintem meg tudom oldani, legfeljebb megkérek valakit, hogy hozzon egy feltöltést. Meg állítólag este a társalgóban jó a vétel, majd laptopommal, mint egy varázsvesszővel végigjárom a kórházat, csak én nem vizet keresek, hanem netet.
Ma volt pár új beteg, akit fel kellett venni, meg az ambulanciára is hívtak pár problémás EKG-hoz illetve azok tulajdonosaihoz. Ami megdöbbentett, hogy itt mennyire aktívak a 80 évesek. Lehet persze, hogy ez a privát kórház válogatott pacienturája, sok az olyan, aki saját maga fizet az ellátásért. De azért megdöbbentem, hogy amikor kérdeztem, mennyire bírják a terhelést, akkor az volt a válasz, hogy másnaponta úszik, rendszeresen biciklizik, vagy golfozik. A csípőműtét is azért kell, hogy végig bírja a golfpályát. De még akinek kivették a fél tüdejét, az is naponta 3x kutyát sétáltat. Lehet, hogy a levegőben van itt valami. Nyári wales-i barangolásunk alatt is úgy éreztem, később szívesen élnék itt, nyugdíjasként keveset dolgozva és sokat kirándulva, és ez most sincsen másként.
Az ennivaló finom, bár nem érik el azt a gastronomiai szintet, mint Banbury-ben (Ó azok a levesek….). Étlapról kell rendelni ebédet és vacsorát, nagyon óvatosan, nehogy ne férjek bele A ruhába majd. Ma ebédre leves után lazacot kértem, salátával, mert az egészséges. De a vacsoránál megkísértett az apple pie (ezúttal fagyival), és nem tudtam ellenállni.
Cymru
Újra új helyen, ezúttal a kies Wales a célállomás. Kivételesen már vasárnap este meg kellett érkezzek, mert a lelépős már holnap reggel korán lelép, 7kor indul. Így kivételesen nem a hajnali, hanem a déli géppel repültem.
Némiképp izgultam az új hely miatt, rá kellett jönnöm, hogy ebből a szempontból jobb a hajnali indulás. Olyankor Londonig igazán fel sem ébredek, nincs időm izgulni. Legutóbb meg az útlevélellenőrzés miatt inkább azon kellett izgulnom, hogy elérjem a vonatom, szóval mire a kórház eszembe jutott volna, már oda is értem.
Most Lutonon simán átsuhantam, útlevél ellenőrzésnél senki, akár az eggyel korábbi vonatot is elérhettem volna Swansea-be, ha muszáj lett volna. Így viszont kényelmes, nem rohanós volt a dolog. A vonatút normálisan 3 óra, de hétvégén hosszabb, egyrészt mert ilyenkor több helyen megáll a vonat, másrészt mert Walesben a hosszabb, tengerparti úton megy. Ami nagyon szép volt, épp ment le a nap (amit látni lehetett, az előrejelzésekkel ellentétben nem esett az eső, csak pár felhő volt).
Swansea-ban beszálltam egy tacsiba,
ami hagyományos angol taxi volt, üvegfallal elválasztva az utast a sofőrtől, a pénzt is egy erre szolgáló résen lehet átadni. Ezek nagyon jó taxik, lehajtható ülésekkel akár 5 ember is elfér hátul, továbbá akadálymentesek, lehajtható rámpa van a hátsó résznél , és rögzíteni is lehet a kerekesszéket, ha azzal van az utas. Múltkor láttam is, hogy a szimpatikus taxis fiatalember mosolyogva gurítja fel rajta a kerekesszékes lányt. Azt hiszem itt könnyebb mobilisnak maradni akkor is, ha az ember nem teljesen egészséges. Legutóbb Worcesterben, úgy száguldott valaki rokkant elektromotoron, hogy az oxigént orrszondán kapta, a kis hordozható palack az erre a célra kialakított tartóban utazott vele…
A kórház nagyon helyes, régivágású, faragott lépcsőkorlátokal és színes üvegberakásokkal, mintás menyezettel, de szépen felújítva. Az RMO szoba egy toronyszoba, 3 oldalán ablakkal, kilátással a tengerre (egy kis dombon vagyunk). Ma éjjel még nem ott alszom, egy betegszobában húzom meg magam (ami azért szintén nem csúnya). Az aktuális RMO körbevezetett, mindent megmutogatott, a nővérek meg megnyugtattak, hogy bár szerintük a most elhangzott info felére sem fogok emlékezni, de ők úgyis mindenben segítenek majd. Nagyon kedvesek, barátságosak, és értem, hogy mit beszélnek, ellentétben az éjszakai portásbácsival, aki segített nekem kórházi ruhát szerezni. Ő is roppant aranyos volt, megmutatta a titkos ruharaktárat a pincében, és közben gyönyörű dallamos wales-i angolsággal beszélt, sokat. Néha értettem is.
Az RMO akit váltok, délafrikai, egy idősebb (értsd: öregebb nálam) fickó. Nem igazán RMO korú (bár, ha úgy vesszük én sem, na de ő pláne), de nem firtattam mi a története. Holnap délben kell egy másik kórházban felvennie a munkát, ezért a hajnali indulás. Nagyon édes volt, mindenáron meg akart etetni, hiába mondtam, hogy megvacsoráztam a vonaton (finom tökmagos házikenyeret hoztam még otthonról – egy kis hazai…). Végül egy kis apple pie – custard comboval zártam a napot.
Reggeltől meg már önállóan, persze ez a kórház is kicsit más, mint a többi. Itt pl. fel kell venni a betegeket, viszont nem én leszek a patikus (ez utóbbit nem bánom). Állítólag csendes, barátságos kórház, az egyetlen hátránya talán a WiFi hiánya, de azt meg áthidaljuk, hoztam mobilnetet, remélem elég lesz az 1GB a hétre, legfeljebb videokat nem nézek.
Dr. Horrible
Megnéztem Doctor Who-t tegnap, mindenki nagyon rendes volt és békén hagyott. De nem ez a rész lesz a kedvencem, jobban szeretem a különálló részeket, ez meg olyan volt ami korábbi történeteket igyekezett összekötni. És Dalek sem volt benne. Volt viszont River Song, azaz most még Melody Pond, Alex Kingston lubickol a szerepben. Akinek ez nem mond semmit lapozzon.
És találtam egy zseniálisan szörnyű amerikai websorozatot, csak 3 rész és nem túl hosszúak, de ha szereted a szuperhősöket (és a szupergonoszokat), különösen ha dalra fakadnak, akkor érdemes megnézni, első rész első fele itt: Dr. Horrible’s Singalong Blog, többi meg értelemszerűen következik.
Ma két sürgősségi felvétel is volt, ami elvileg itt nincsen (és mégis van!). A gastroenterologusok gondoskodtak arról, hogy legyen azért elfoglaltságom, két visszatérő betegük jött be, szerencsére annyira azért nem rossz állapotban. Azért az egyik teljesen vénátlan, hozzá szégyen szemre be kellett hívni a kezelőorvost, hogy ha akar vénás gyógyszert akkor legyen szíves behelyezni egy kanült, mert 4 próba után nem szerencsés, ha én küzdök tovább. Igazából már 2 után jobb ha más próbálkozik, csak most tudtam, hogy házon belül nincs más.
Hétvégén itt is én osztom a hazamenőknek a gyógyszereket. A gyógyszerkiadás is nagyon alaposan szabályozott. Mint otthon, itt is kötelező a betegtájékoztató adása, azaz ha az ember megbont egy dobozt és csak egy részét adja oda, fénymásolhat (nem bontok meg dobozt). Ezen kívül fel kell írni a kiadott doboz gyártási számát és lejáratát. És minden gyógyszerdobozra kerül egy címke az adagolással (itt a szokásos adagolás előre rá van nyomtatva), amire rákerül a beteg neve, és az, hogy melyik nap lett neki kiadva. A rendes patikák is hasonlóan működhetnek, mert a betegek által behozott, rendszeresen szedett gyógyszereken is hasonló címke van.
Egyébként jókat alszom és jókat eszem, ezek az RMO hetek a rendszerességről szólnak (kivéve amikor harmadjára jutok az ebédhez). A kaja itt is nagyon finom, mindig van gyümölcs, hal, többféle színű zöldségből készített saláta, választhatok, hogy fehér vagy teljes kiőrlésű kenyeret kérek. Persze otthon meg sütnek nekem olyan kenyeret, amilyet csak akarok (na nem a kórházban, otthon otthon).
És holnap sipirc haza. A reptéren még beszerzek némi PImm’s-et (remélem), a múltkorinak már csak az alján lötyög valami.
Helpline
Ma szombat lévén békés nap van, néhány Helpline pácienssel volt csak dolgom. A Helpline azt jelenti, hogy ha valakit itt műtöttek vagy kezeltek, az utána a garanciális időszakban betelefonálhat vagy bejöhet, ha baja van. Jelentős részük csak némi telefonos megnyugtatást igényel, hogy igen, rendben van és normális, hogy a sebe 2 nappal a műtét után még nem gyógyult meg teljesen. Ezt a nővérek nagy szakértelemmel lerendezik, nekem rendszerint csak azokkal van dolgom, akik bejönnek.
